A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédség 1942-ben felállított alakulata volt, melyet a keleti hadszíntérre küldtek harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A II. világháború Don-kanyarban vívott harcainak 75. évfordulóján az elhunyt és eltűntnek nyilvánított hősökre emlékeztek Szolnokon a Tiszai hajósok terén. Az ünnepségen Dr. Kállai Mária kormánymegbízott és dr. Bozó Andrea járási hivatalvezető képviselte a Kormányhivatalt.

A doni csaták történelmünk legnagyobb veszteségekkel járó csatái voltak, a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a -40 fokos orosz télben. A német hadvezetés 1941 telén csúfos vereséget szenvedett Moszkvánál, így mint szövetséges, Magyarország 1942-ben 9 gyalogos és 1 páncélos hadosztály kiállítását vállalta magára.

Mint azt a megemlékezés szónoka, Molnár Barna önkéntes területvédelmi tartalékos hadnagy összefoglalta, e történelmi kényszerhelyzetben alakult meg a 2. magyar hadsereg, melynek létszáma meghaladta a kétszázezer főt, parancsnoka pedig vitéz Jány Gusztáv lett. Soknemzetiségű hadseregünk egy 200 km-es szakaszát védte a frontvonalnak. A magyaroktól északra a 2. német hadsereg helyezkedett el, délre pedig a 8. olasz hadsereg védte az állásokat. A Don folyó magyar védelmi szakaszán három hídfő volt: Uriv, Korotojak és Scsucsje, melyek a Don egy-egy kanyarulatában voltak, így a folyó tökéletes védelmet jelentett számukra. A tél beálltával pedig a befagyott folyón ott kelhettek át a szovjetek, ahol akartak. Január 12-én Urivnál megmozdult a Vörös Hadsereg, melynek számbeli és a technikai fölénye oly mértékű volt, hogy a magyar csapatoknak esélyük sem lehetett a győzelemre. A támadáshoz három áttörési pontot jelöltek ki: az urivi, a scsucsjei hídfőket, iIletve Kantyemirovka városát. 1943. január 12-én az urivi hídfőnél megindult a támadás, majd 14-én Scsucsjénél is. Január 15-én már a magyar védvonal több ponton át volt szakítva, a 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült, 18-án már csak a III. hadtest tartotta magát. A visszavonulók az Oszkol folyócska völgyében gyülekeztek. A védekezésben kiemelkedett Vargyassy Gyula őrnagy csoportja, akik január 24-28 között védték az Oszkol völgyét, míg ki nem vonták őket az arcvonalból. Későn, január 20. után merült föl a visszavonulás gondolata, így a visszavonulásból visszaözönlés lett. Január 24-én a 2. magyar hadsereg megszűnt fronthadsereg lenni. A menekülők katonák eldobálták fegyvereiket, és több száz kilométert gyalogoltak az életükért. Körülöttük hómezők, halottak, lótetemek és tántorgó, nyöszörgő sebesültek, akik a fagyhalállal néztek szembe. Hetek múltán derült ki, hogy körülbelül 120 ezer főre tehető a személyi veszteség, melyből majdnem százezer embert lehetett biztosan elesettnek nyilvánítani. Csupán 60 ezer magyar katona tért haza az egykor 200 ezer főt számláló 2. magyar hadseregből. E hős katonákra emlékeznünk kell, mert példájuk a kilátástalan helyzetekben reményt ad, amely előtt tisztelegnünk kell.

A visszaemlékező beszédet követően a város, a kormányhivatal, a megye, a honvédség vezetői, valamint az oktatási intézmények, a pártok és civil szervezetek képviselői koszorúztak az emlékműnél. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Kormányhivatal nevében Dr. Kállai Mária kormánymegbízott és dr. Bozó Andrea járási hivatalvezető fejezte ki tiszteletét a hősök emléke előtt.

 


(JNSZMKH Kormánymegbízotti Kabinet)