Október utolsó, november első napjai közelednek. Eltávozott szeretteinkre, barátainkra emlékezünk.

A halottak napjának megünneplése azon kevés középkori hagyományaink egyike, amely megmaradt a XXI. századra. Amikor IV. Bonifác pápa a VI. században újratemettette a katakombákban nyugvó őskeresztényeket, minden vértanúk ünnepének nevezte el e napot, és évenkénti megemlékezést írt elő. A VIII. században III. Gergely pápa úgy vélte, hogy a vértanúk mellett illő lenne megemlékezni a szentté avatottakról is. Szent Odilo clunyi apát 1030 körül vezette be kolostorában a halottakról való megemlékezés napját. Ezt vette át az egyház később.

De mit is jelenthet a halál? A gyász, a veszteség fájdalmával együtt, bizakodással töltheti el a hívőt és családját: ha valakinek a földi útja véget ér, egy örökké tartó állapot kezdődik. Megtisztulás a bűnöktől, azután az üdvösség a mennyek országában.

A halál mindenkit egyenlővé tesz. Mit sem számít, hogy utólag kinek milyen túlhangsúlyt adnak külső látványosságokkal. Nem a sírfeliratról kell megtudni, hogy ki volt ő, hanem emlékezetünkben kell legyen.

Különös napok ezek. Ilyenkor hívő és nem hívő egyaránt megfordul a temetőben. Köszönni jönnek, és nem elköszönni. Ezek a napok nem csak az emlékezésről kell szóljanak. Találkozni megyünk a sírokhoz, hiszen szeretteink élnek, ma is szólnak hozzánk. Közbenjárnak értünk, mi pedig értük.

De van az ünnepnek egy másik fontos vonulata is: a szegények, az éhezők megsegítése, az adományok gyűjtése és eljuttatása számukra. Mert az ő könyörgésük a halottakért könnyebben és magasabbra száll az égbe.

Ezért ez az ünnep tanítson minket a szeretetre! Nem az elméleti, nem az általános, hanem a gyakorlatias, cselekvő szeretetre. Amely azt vizsgálja: mit tudnánk még tenni másokért, embertársainkért.

 

(Dr. Simon László kormánymegbízott)